(F)Élek
Zakatoló szívvel ébredtem reggel. Álmodtam. Álmomban írtam, alkottam valamit. Nem tudom, hogy mit, de nem is lényeges most. Ami viszont fontos momentum, hogy egy barátnőm elvette. Elvette tőlem magát az írt anyagot és a dicsőséget is, ami azzal járt. (Persze tipikus, hogy sikeres leszek valamiben és rögtön el is vesztem azt) Próbáltam szembe szállni vele, és az igazam alátámasztani, de nem ment. Sehogyan sem tudtam bizonyítani, hogy én írtam. Bárhogyan is kerestem, kutattam. Találtam valami bizonyítékot, aztán elvették tőlem azt is. Mintha az univerzum akarná tudatni, itt aztán nincs mit tenni… fogadd el, mert változtatni úgy sem tudsz rajta.
Majd később - nem tudom, hogy keveredtem át ebbe a részbe - természetesen a férfit is elvették, akit szerettem. Mint egy rossz filmben, ahol a gyilkos elől az emeletre menekül a szőke csaj, olyan volt. Egyszerűen a "nem hiszem el" kategória… miért történik ez most és miért éppen velem, és mégis miért tartok felfelé amikor a kijárat lent van?
Ébredés után kell pár perc mire az ehhez hasonló álmokból magamhoz térek. Ilyekor tovább fekszem a takaró alatt és próbálok megnyugodni. Van, amikor visszamegyek az álomba (ez egy tudatos álmodás taktika, amivel meg tudod változtatni a végét, és ezzel beprogramozni, hogy utána már magában az álomban is megtaláld a kiutat) de ez alkalommal nem sikerült.
Néhány mély lélegzetvétel után azonban elkezdtem immár ébren a mélyére menni. Mit üzenhet ez az álom? Mit jelent számomra ez a szimbolika? Na ezzel zsákutcába jutottam, vannak helyzetek amikor nem kell túl bonyolítani a gondolkodást. Itt nem voltak komoly szimbólumok, egyszerűen maga a tömény lényeg volt csak jelen. Amikor ezt sikerült belátnom végre körvonalazódni kezdett a helyzet.
Talán félek, ettől félek…
Hogy ha csinálok valamit, akkor azt elveszik tőlem. Más kapja a dicsőséget érte. Sosem vágytam kimondottan méltatásra, de azt nagyon nem viseltem / viselem jól, ha más kapja az elismerést azért, amit nem ő tett.
A könyvtárban kezdődött… (Nemcsak velem, az akkori vezetésnek ez volt a sajátossága. Csak bizonyos embereket ismert el, és bárki bármilyen teljesítményét nekik tulajdonította) Ha csináltam valamit, ami jó volt, amit más nem tudott volna vagy nem akart elkészíteni, akkor köszönet, vagy ne adj isten vállveregetés helyett mindig csak azt hallottam: "Bezzeg az Ibolya, az Ibolya már letett valamit az asztalra, meg különben is ő az ELTÉre járt." És akármit is csináltam afelett vagy átsiklottak, vagy pedig egyszerűen valaki másnak tulajdonították, nem tudom mi alapján, nem tudom miért… csak azt, hogy hagytam. És hogy ez belül emésztett. Valószínűleg ez a gyökere ennek az érzésnek bennem. Még mindig keserűséggel tölt el, bár már inkább azért, mert hagytam, nem tettem semmit ellene. Nem álltam ki magamért.
A férfiak esetében pedig mindig is az volt a taktikám, hogyha valaki más is feltűnt a színen (és ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy viszonzott vagy viszonzatlan volt a dolog) … ha jött egy barátnő vagy egy ismerős, akinek szintén tetszett a fiú, akkor én kiléptem az egyenletből. Egyrészt úgy gondoltam, hogy próbálják meg hátha sikerül, másrészt azt éreztem, hogy én csak vesztesként jöhetek ki a helyzetből. Ma már látom, hogy nem is adtam lehetőséget a fiúnak, hogy egyáltalán eldönthesse, hogy engem akar e… és ez egy rossz technika volt. Szerintem féltem a megmérettetéstől, hogy úgy maradok alul, hogy küzdöttem. Féltem, hogy nem nyerhetek, hogy nem tudok nyerni.
Az álmom ezt a két félelmemet valósította meg, hiszen itt valóban megtörtént… elvették és én hiába harcoltam alul maradtam, nem tudtam bizonyítani semmit. Pedig népszerű voltam és kedveltek, de valahogyan mégsem hittek nekem vagy mégsem éreztem ezt elégnek, hogy hisznek nekem. És a végén egyszerűen csak feladtam. Otthagytam az egész helyzetet.
A Te életedben is jelen van a félelem a veszteségtől? Azt gondolom, hogy valamikor valamilyen területen mindenkinél elérkezik ez az érzés… talán csak az a kérdés hogyan értjük meg, hogyan fogadjuk el és jutunk túl rajta. Mit gondolsz? Neked mi segít(ett)?